Mi a lecke lényege?
A Római Köztársaság kialakulása és működése: A hagyomány szerint Kr. e. 753-ban alapított Rómát kezdetben királyok uralták. Kr. e. 510 körül a királyság korának végén a patríciusok (jogokkal rendelkező nemzetségi arisztokrácia) elűzték az utolsó királyt, és ezzel megkezdődött a köztársaság időszaka. A köztársaság korában a plebejusok (jogokkal nem rendelkező népréteg) fokozatosan megszerezték azokat a jogokat, amelyekkel teljes jogú tagjaivá váltak az államnak, mint például a néptribunus választás joga. A köztársaságot választott tisztségviselők irányították, akiknek megbízatása általában egy évre szólt, és fizetés nem járt érte. A legfontosabb állandó tisztségek közé tartozott a két consul (a legfőbb politikai és katonai hatalom birtokosai), a praetorok (rendfenntartás, bíráskodás), a questorok (pénzügyek), az aedilisek(városi rendőrség, piacok felügyelete), és a censorok (vagyonösszeírás, szenátus névjegyzékének összeállítása). A senatus (vének tanácsa) kezdetben patríciusokból állt, később vagyonos polgárok is bekerülhettek, és döntési jogköre volt bel- és külpolitikai kérdésekben, valamint az állam bevételei felett. Emellett léteztek népgyűlések is, amelyek a főbb tisztségviselőket választották és háborúval kapcsolatos kérdésekben döntöttek. Válsághelyzetben a consulok fél évre dictatort nevezhettek ki, akit teljhatalommal ruháztak fel és nem volt felelősségre vonható.
A köztársaság válsága: Róma rövid idő alatt nagy birodalommá vált a hódítások révén, ami társadalmi változásokat hozott. A latifundiumok (rabszolgatartó nagybirtokok) elterjedtek, és a rabszolgák száma rendkívüli mértékben megnövekedett, ami lázadásokhoz vezetett, mint például a Spartacus-felkelés. A kisbirtokos parasztság elszegényedett és elproletarizálódott a háborús pusztítások, a hatékonyabb nagybirtokok, és az olcsó importgabona miatt. Ez hadkiegészítési válsághoz vezetett, amit Marius hadseregreformja oldott meg, lehetővé téve a nincstelenek besorozását. A nemességen belül rivális csoportok (néppárt és optimaták) alakultak ki, és belpolitikai harcot vívtak. A szövetségesek is lázadozni kezdtek. A köztársasági államgépezet, amely egy városállamra volt „kitalálva”, akadályozni kezdte a birodalom irányítását, és szükségessé vált a folyamatos és szakszerű hivatalviselés.
Az egyeduralomig vezető út – Julius Caesar: A válság megoldására hosszabb hatalomgyakorlás és titkos szövetségek születtek. Kr. e. 60-ban jött létre az első triumvirátus Caesar, Pompeius és Crassus között. Caesar consul lett, teljesítette Pompeius és Crassus kéréseit, majd proconsulként Gallia irányítását kapta. Galliában sikeres hadjáratokat vezetett, erős hadsereget épített ki. Crassus halála és Pompeius hatalmi törekvései miatt azonban a triumvirátus felbomlott. Kr. e. 49-ben Caesar légiója élén átlépte a Rubico folyót, amivel polgárháború kezdődött („Alea iacta est” – A kocka el van vetve). Caesar Kr. e. 48-ban Pharszalosznál legyőzte Pompeiust, aki Egyiptomba menekült, ahol meggyilkolták. Caesar győzelmei után teljhatalmú vezetője lett a birodalomnak. Különböző tisztségeket viselt egyszerre, mint például életfogytiglani diktátor, consul, néptribunus, imperátor, pontifex maximus. Jelentős reformokat hajtott végre: földosztás, adósságok elengedése, ingyen gabona osztása, a senatus létszámának növelése (miközben szerepét csökkentette), a provinciabeliek jogainak javítása, egységes pénzrendszer, naptárreform (Julián-naptár). Caesar intézkedései kedveztek a plebsnek és a lovagrendnek, de semmibe vette a köztársasági hagyományokat, és így szembekerült a senatorokkal. Ezért Kr. e. 44. március 15-én (Idus Martiae) a senatusban meggyilkolták.
A II. triumvirátustól a principátusig – Augustus: Caesar meggyilkolása után zűrzavar lett úrrá Rómán. Kr. e. 43-ban Octavianus (Caesar fogadott fia), Antonius és Lepidus megkötötték a II. triumvirátust, felosztották egymás között a birodalmat, és bosszút esküdtek Caesar gyilkosai ellen. Kr. e. 42-ben Philippinél legyőzték Brutus és Cassius seregeit. A triumvírek ezután egymás ellen fordultak: Lepidus lemondott, Antonius keletre ment és Kleopátrával szövetkezett, míg Octavianus Rómában maradt. Kettejük végső összecsapására Kr. e. 31-ben Actiumnál került sor, ahol Octavianus tengeri csatában győzött. Antonius öngyilkos lett Egyiptomban, Octavianus pedig elfoglalta Egyiptomot. Kr. e. 29-ben Octavianus visszatért Rómába a „Pax Romana” (római béke) jelszavával, amely bel- és külpolitikai konszolidációt ígért. „A köztársaság helyreállítójaként” lépett fel, de valójában magához vonta a legfontosabb tisztségeket (consul, censor, tribunus, pontifex maximus, imperátor), dictatori címet azonban nem vett fel, okulva Caesar hibáiból. Kr. e. 28-tól ő volt a senatus első embere (princeps senatus), innen ered a kialakított rendszer elnevezése: principátus. A principátus egy burkolt egyeduralom volt, ahol az uralkodó (Caesar, azaz császár) a köztársaság intézményein keresztül gyakorolta hatalmát. Kr. e. 27-től hivatalos neve Imperator Caesar Augustus lett. Hatalmának alapját hadserege (praetoriánusok), a császár személyétől függő hivatalnokrendszer, és ellenfeleinek megfélemlítése jelentette. Augustus igyekezett megszilárdítani a társadalmat: családjogi törvényeket hozott, „Panem et circenses” (ingyen gabona és cirkuszi játékok) jelszavával gondoskodott a közrendűekről, és középítkezésekkel teremtett munkalehetőséget. Külpolitikájában a birodalom határainak (limes) kiterjesztését és védelmét célozta, például Pannónia meghódításával. Támogatta a művészeteket, ami az „augustusi aranykor” néven vált ismertté. Augustus fiú örökös nélkül hunyt el, utóda Tiberius lett.